Délután meglátogattuk az egyik nagy, japán cég elnökét (képzelj el egy magas, elegáns, jó kiállású, 60-as éveinek végén járó japán férfit) – kész ételeket gyártanak és kutya kaját (érdekes kombináció, nem?) - akinek az apukája a Noah nagypapájának üzleti társa volt egy darabig, az említett elnök pedig gyakornokként tanult a nagypapa cégénél fiatalkorában és aki mellesleg a jelenlegi császárnő testvére. A találkozó nagyon formális volt, érdekes volt látni a társadalmi viszonyokat, a meghajlások mélységét (minél alacsonyabb szinten áll valaki, annál mélyebben hajol meg), minél magasabb pozícióban van az egyén, annál magasabbnak tűnik és annál magabiztosabban viselkedik, ami önmagában nem lenne furcsa, mert ez európában is normális, inkább az ellenkezője szembetűnő, minél alacsonyabb pozícióban van valaki, annál alacsonyabbnak tűnik, szinte mindig meghajolva jár.
Kb fél óráig tartott az audencia, utána az asszisztense, aki már 40 éve dolgozik a cégnél, s így szinte ugyanolyan fontosnak számít, vitt minket egy órácskát várost nézni, majd telefont keresni, ugyanis az én régi Iphone-om nem működik itt Japánban, mert csak a 3G-s telefonok működnek. Ugyan nem jártunk sikerrel, mert csak olyan telefont lehet kapni, amit csak szerződéssel együtt adnak el, de volt egy jelenet, ami zseniális mutatja a társadalmat – asszisztens beszélget a GSM eladóval a problémáról vagy 10 percet, amit én két mondatban mondtam el a pasinak, mire a végén ő lefordítja a beszélgetést, ami a következő volt: nem lehet olyan telefont kapni, amibe az én SIM kártyámat bele lehet rakni – miről beszéltek 10 percet, ami végül egy mondatban összefoglalható? Egyébként az ember nagyon szimpatikus volt, kellemes volt együtt tölteni a fél napot és remekül bírja a nyugatiakat – a lánya eddig Angliában élt és most költözik Amerikába.
Este elvitt minket vacsorázni egy Kaiseki típusú étterembe, ahova nélküle sosem jutottunk volna el. Ebben az étteremben a szakács választja ki neked az ételeket. Foglaláskor elmondhatod milyen típusú ételt nem kérsz, illetve hány fogást szeretnél 5-7-12, de egyébként a szakács választja ki, hogy miből alkotja meg neked a tökéletes harmóniát – figyel a színekre, egymáshoz passzoló ételeket tesz megfelelő sorrendbe az asztalodra. Minden csak egy-egy falat. A miso leves és a rizs a legvégére kerül. Főként halakat és zöldségeket készítenek. Érdekesek az ízek és minden friss. Egy kimonóba öltözött hölgy szolgál fel mindent, ő a személyes “pincéred”. Sakét ittunk – hideget és meleget - és japán teát.
A bejáratnál le kell venni a cipőt, ez egész éttermet tatami borítja. Kimonóba öltözött hölgyek köszöntenek érkezéskor. Külön szobába vezetnek, rizspapír van a falakon, az egyik falon teljes üveg van, ami egy tóra néz, aranyhalakkal, zöld növényekkel, beszűrődik a víz csobogásának hangja. Alacsony asztal mellett ülnek a vendégek a földön, valójában egy matracon, aminek van háttámlája is. A régi időkben törökülésben kellett ülni, ami nagyon fárasztó volt a hosszú ideig elhúzódó vacsorák alatt, tönkretette az emberek térdét. Ma az újításoknak köszönhetően van egy mélyedés az asztal alatt, ahova bele lehet lógatni a lábakat, így valójában úgy ülsz, mint egy széken. A szobák nagyon egyszerűen berendezettek, vázán és egy-két apróságon kívül semmi sincs csak a szoba közepén az asztal. Nem is férne el más. A wc-ben papucsot adnak, hogy az ottani kövön ne mezítláb kelljen menned. Az ajtók alacsonyak, le kell hajtani a fejedet, ha be akarsz lépni. Egy csodás élménnyel lettünk gazdagabbak.
A szállodánk 52. emeletén van egy bár, ahonnan egész Tokiót látni lehet. Most ott ülünk. Az egész város fényben úszik, minden emeletes ház tetején piros lámpák villognak, jelzésül az arra haladó repülőknek. Az épületek 30-50 emelet magasak. Egy amerikai együttes jazzt játszik. Az egész bár velük együtt lüktet. Az együttes dobosa egy ősz hajú néger pasi, amolyan igazi jazz zenész. Noah szakét iszik, én japán zöld teát.
We have arrived, we are going to the hotel by shuttle bus, it takes 1 hour 30 minutes. Have you seen the film Lost in Translation starring Bill Murray and Scarlett Johanson? It was filmed in a hotel we are staying. The hotel became famous after the movie was made.
In the afternoon we visited the chairman (imagine a tall, elegant men in his late 60s) of one of the big japanese firm - making those japanese pasta with a sauce in a package, ready to eat soups and kind of things and also dog food (good combination, isn't it?) - whose father was a business partner of Noah's grandfather and who is by the way the brother of the Empress of Japan. The meeting was very formal and was interesting to see how the different social classes interacted to each other, how the position of a person determine the depth of the bowing he makes to others. Lower position you are in, deeper you bow.
After the audience, his personal assistance – who has been working for the company for 40 years, and who is also in his 60s – took us for a little tour in town and than for dinner in a Kaiseki type of restaurant. Kaiseki is a special place, when you enter you have to take off your shoes and your are greeted by ladies in kimonos. One of them escorts you to your own dining room. Each of the dining rooms located around a little pond with gold fishes in it, surrounded by rock and trees with a noise of a waterfall. There are rooms for two people or 6 and even for bigger groups. The table is always on the middle of the room, you sit by it on the floor using a pillow. It is the chef's privilege or job to decide what to give you for dinner, but it has to be harmonious in colors and taste, and the food has to be in a special order. When you book a table you have to inform them about the kind of food you don't eat, and define how many orders you want 5, 7 or 12. We had sake and green tea. In the restroom you got a slipper to wear in the toilet, not to be barefoot there. We had an awesome dinner.
From the hotel bar on the 52. floor there is a great view of the whole city. We are sitting there. Tokyo is bathing in lights. There are pulsing red lights on the top of the buildings – sign for the airplanes, but it looks like the city would pulsing itself. The buildings 30-50 stores high. An american band is playing jazz in the softly lit bar. The music and people are breathing together on the beats. The drummer is a typical veteran, black musician. Noah is having sake, I'm having a japanese tea.
No comments:
Post a Comment